A hitleri és a sztálini modell fő különbsége az, hogy utóbbi abban a tekintetben az egyenlőség társadalma volt, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Sőt, minél feljebb volt valaki, annál nagyobb eséllyel pályázhatott egy jó kis kivégzésre, mert a kudarcokért felelősök mindig megtalálták a felelősöket, ráadásul a 30-as évek elején kitalálták, hogy a társadalmi feszültségeket levezetni és a földi paradicsomot felépíteni legjobban 10 milliók rabszolgamunkájával lehet. Aminek nagyszerűségét egy hivatalban lévő külügyminiszter felesége is megismerhette. A kivégzések és munkatáborozások utolsó nagy intézője Berija belügyminiszter. Hobbijai közé tartozott a nemi erőszak, de vele jobban járt volna a világ, mert Sztálin halála (1953) után, mint egyik örököse és teljhatalom aspiráns hajlott rá, hogy lemondjon Európa keleti feléről, és az ország liberalizációját tervezte. Csak arról feledkezett meg, hogy valamennyi elődjét kivégezték.

Az együttes tagjai már az óvatos reformok idején, a 60-as évek elején születtek, szüleik, illetve egy-egy visszatért elbeszéléséből értesülhettek arról, amiről nem illett beszélni, hisz továbbra is a világ legnagyszerűbb társadalma épült. Amit reformálni? Minek? 

Egy könyv a sztálini időkről: Viktor Jerofejev – A jó Sztálin

Írók és egyebek, akik nem úszták meg.