„ – Mentünk le a Tisza-partra többedmagammal, és én már a kis gombabüfékben hangolódtam, hát elég részegen szálltam fel rá. Aztán kisvártatva felfigyeltünk a nem éppen helyinek kinéző nyugdíjas csapatra, kezükben lévő kamera árulkodott külföldiségükről, nem sok korukbeli szaladgál kamerával errefelé, aztán kiderült, hogy walesiek, és kisvonat rajongók, ez a hobbijuk, mindent rögzítenek kamerával, ment a pálinkaivás, jól berúgtunk, volt rá idő, a 15 km/órás sebesség megengedte az alapos munkát. Talán ennek köszönhetően kicsit elnéztük a leszállót, az egyik oldalon aztán kidobáltuk a csomagokat, hálózsák, meg ilyenek, a másik oldalon meg kiugráltunk, a walesiek mindezt vették kamerával, hú de megnézném, majd beálltunk tornasorba, és rákezdtünk a Vamos a la playa című slágerre. Na, nekem ez a kedvenc élményem a kisvonattal kapcsolatban.”

 

 

 

Na. Íme a thai recept. Nemcsak regionális a probléma, hogy majd meghalsz úgy berúgtál.

Thai emberek énekelnek, hogy nehéz, és az egyetlen megoldás csakis a mégivás lehet.

 Nyilvánvanyó a Thai – Magyar – Kultúrtengely, miszerint más, azonban kicsik vagyunk pölö a csípős kajához, de legalább összekacsintunk a "kutya"harapást szőrével – elmélettel. A másnapos igyon még. Meg Dzsudi mondja, hogy a karaokibulikon vizespohárból tolják a csajok a szeszt, ő meg csak kamillázik. Meg a vicc:
Dzsudi (HUN) a Thai feleségével (É) Tokajban betévedve egy borpincébe, pincér jövén megkérdezé van – e ‘táj’jellegű bor?
Persze, hogy van!

Kkorjó!
Én kérek egy fél liter tokajit, a feleségemnek meg egy ‘táj’-jellegűt…hehehhe…