A ZU egy 1999-ben alakult olasz dob, basszus, szaxofon trió. „Tomaraya is our Elvis” című számukkal lopták be magukat szívembe. Idén megjelent 80 perces! FERRUM SIDEREUM című sokadik lemezüket mutatják be. Ez a lemezük sem okozott csalódást. Azt kapod, amit vársz: avantgarde metal doom jazz noise hardcore zúzást. Sokat elmond róluk, hogy kikkel kollaboráltak pályafutásuk során. Például Mike Patton + King Buzzo (The Melvins),  Eugene Chadbourne, FM Einheit, Mats Gustafsson, Ruins, Damo Suzuki, Current 93, Dalek, az EX vagy a Locust tagjai. Egyik rajongójuk, John Zorn, mondta róluk: „powerful and expressive music that totally blows away what most bands do these days”

Élőben látni őket hatalmas élmény. Te se hagyd ki! Fellép velük még a horvát ZAGUSLJIVI DIM (Fojtogató füst). Mély, intellektuális, filozofikus rock zenekar. Lemondó realizmussal vizsgálják az élet dolgait, a mesterséges embert és világát. Zenéjük leginkább pszichedelikus, de azér néha zúznak egyet aztán táncolunk majd lebegünk. ÁPRILIS 8-ÁN BUDAPESTEN AZ A38-ON.

Egy TIGER LILLIES koncert a legjobb szórakozás. Van ott három angol férfi festett arccal, mint valami cirkuszi bohócok, és dalokat énekelnek, és majd minden dal egy-egy mocskos történet maximális átéléssel előadva, és te nevetsz, bár inkább sírnod kellene ezeken a groteszk dalokon. Például ez arról szól, amikor valaki már túl van mindenen, a kéjgyilkolás sem elégíti ki:

„Bűn az élet”, lehetne a mottójuk. Minden fajtáját megénekelték. Lemezeik kaján katalógusai az emberi eltévelyedéseknek, haszonlesésnek, perverzióknak. Például ebben a dalban van szex, drog és sivárság:

Az egész a londoni Sohoban kezdődött egy bordély feletti padlásszobában, ahol Martyn Jacques teológia-filozófia szakos hallgató lakott, és a hely szelleme inspirálta a TIGER LILLIES megalapítására. Azóta sok hulla lefolyt már a Temzén, 30 év alatt, haj, de mennyi, a Yard sem tudná megmondani. Ők közben kiadtak, ha jól számolom, 36 lemezt, közte a Háromgarasos operát, amit kihoztak kettőből.

OKTÓBER 31-én BUDAPESTEN az A38-on
mutatják be 30. évfordulós ünnepi műsorukat

és remélem előadják Peggy Lee „Is That All There Is?” című 1969-es slágerének 10 perces verzióját. A dal egyébiránt Thomas Mann Kiábrándultság című novellája dalban az író saját szavaival:

A dob-gitár-basszusgitár felállású osztrák trió, az ELEKTRO GUZZI, a világ egyik legkülönlegesebb techno együttese.

2004-ben alakultak, de csak öt év múlva mentek stúdióba, hogy felvegyék első lemezüket, viszont már ezt megelőzően is olyan ismertségre tettek szert, hogy meghívták őket a kreativitás és legújabb technológia jegyében rendezett barcelonai Sónar Fesztiválra. A techno világ középének számító berlini Berghain klubban is felléptek, sőt még egy japán turnét is lenyomtak anélkül, hogy bármiféle felvételük megjelent volna. Akik véletlenül tévedtek be koncertjeikre nehezen hitték el, hogy ott az a három ember azokon a hangszereken élőben játssza ezt a teljesen elektronikusnak tűnő muzsikát. Ott az a három ember – mint jazz zenész – meg kezdetben azon az eddig számukra ismeretlen jelenségen döbbent meg, hogy milyen hatalmas energia szabadul fel egy táncoló tömegből, s hogy ennek mekkora hatása van arra, ahogy játszanak. És „most mindenki táncol” nélkül nincs ELEKTRO GUZZI koncert.

FEBRUÁR 9-én BUDAPESTEN az A38-on

Polybrass című új lemezüket mutatják be három rézfúvóssal kiegészülve. Jó lesz:

Hash Wednesday with two American eclectic psychedelic rock bands

EARTHLESS and PALLBEARER

on 8 AUG in BUDAPEST at A38

EARTHLESS is heavy psychedelic rock trio. Creating energetic, utterly unique and free thinking mainly instrumental music inspired by an eclectic semi-improvised mix of German krautrock – like Guru Guru, Amon Düül II – and Japanese heavy blues-rock bands like Flower Travelling Band or Blues Creation. But there are other stuffs which are affecting their music e.g. and especially the first three ZZ Top albums, the Aussie post-punk band Scientists, lots of jazz like old Coltrane and Thelonious Monk or some mid-60s garage rock bands. But for me their music often cites when Black Sabbath played with Jimmy Hendrix at an acid jam session in my mind.

Their new album BLACK HEAVEN released this year on Nuclear Blast Records. You can listen to it in full entirety.

The other band will be the PALLBEARER that lysergic night. They are mixing progressive rock in its classical sense, alterative rock of the nineties and the timeless weight of doom.

So the best if you accept your fate and take a psychedelic mind trip at full tilt and celebrate Hash Wednesday with them that night on the spot.

Jómagam 1960-ban még sehol sem voltam, talán vagyunk is ezzel így egy páran. A The Sonics viszont éppen ebben az évben alakult és egy nagyobb kihagyást nem számítva a mai napig aktívak, sőt feltehetőleg az internetnek köszönhetően ismertebbek is, mint valaha

Hogy miben rejlik (különösen szerény kereskedelmi sikerükhöz viszonyított) kiemelkedő hatásuk a rock and roll történetére, ahhoz elég lenne felsorolni ki mindenkire voltak hatással a későbbi nagyok közül – meglehetősen hosszú lista lenne. Elégedjünk meg annyival, hogy a ma már csak proto punknak címkézett energikus, ösztönös, olykor kifejezetten pszichotikus rock and roll amolyan hiányzó evolúciós láncszemnek számít a műfaj történetében. Kurt Cobain saját bevallása szerint imádta a The Sonics primitív, olcsón előállított hangzását, beleértve a mindössze egyetlen mikrofonnal rögzített dob kalapálását.

Az akkori zenei körképbe valóban nehezen passzintható hangos, erőszakos zene nem szűkölködött sötét témákban és a jellegzetes átvezetőként alkalmazott hörgésekben sem. A korabeli szokásoknak megfelelően játszottak ők is számos rock standardet, csak persze a maguk zsigeri és zajos stílusában. Balladáknak, idilli romantikus témáknak nyoma sem volt természetesen. Aztán a felnövés sajnos beárnyékolta a The Sonics történetét és a hatvanas évek végére gyakorlatilag szétszéledt a zenekar, hogy aztán évtizedekkel később meghódíthassanak egy olyan közönséget ami már punkon nőtt fel. Elég csak megnézni az elmúlt években készült koncertfelvételeket, hát ez minden, csak nem nyugdíjastempó.

Nagy öröm, hogy ezúttal az A38-ra is ellátogat a The Sonics: a valódi kuriozitáson túl hatalmas bulira van kilátás.

Az est másik fellépje pedig Gemma Ray lesz, akinek mágikus blues rock műsorát nem kevésbé érdemes megnézni.

EVENT

Kevin Barnest, az of Montreal fejét hálistennek nem nagyon kell bemutatni, főleg mivel teljesen hibbant és eklektikus zenéje a 2007-es Hissing Fauna, Are You The Destroyer című lemez idején a teljes zenei sajtó figyelmét magára vonta.

Másrészt az of Montreal 20 éves pályafutása során volt már neo-pszichedelikus barkács zenekar, színpadi elemeket sem nélkülöző barokk pop produkció és a közelmúltban még EDM hatások is megjelentek lemezeiken. A folyamatos megújulás ellenére az of Montreal mégis abszolút felismerhető jelenség – bár sajnos a lemezek minőségi kiegyenlítettségéről kevesebb jót tudnék mondani, azért a nagy számok törvénye szerencsére az of Montrealnak is kedvez.

Ennyit az értelmes bevezetésről, kezdhetünk is hangolódni a hétfői A38-as koncertre!

>>Olvass tovább!<<

Tovább / Read more »

A cím ellenére ez a poszt nem Nick Caveről, hanem egykori zenésztársáról, Hugo Raceről fog szólni. Cikkünket Tod Ckloroxék írták, róluk bővebben: a bejegyzés alján találtok pár keresetlen gondolatot. Na, de…

…2015-ben a Glitterhouse Records gondozásában jött ki az új cím nélüli Hugo Race and The True Spirit album most ezt turnéztatják Európában.

Budapesten az A38 kiállítótérben lépnek fel november 18-án. Hugo Race pályája a 80-as évek elején indul a Plays with Marionettes nevezetű örült avantgard art rock csapattal.

1983-84-ben a Nick Cave and Bad Seeds-ben gitározott. Hugo erről az időszakról azt mondja akkor játszott ott amikor még Cave underground volt. Ezt követte a Wreckery elszállt, igazi ausztrál art rock formáció, ez a 80-as évek második feléig működött.

Ezután szóló karrierbe kezdett Hugo Race and The True Spirit néven. Első albumuk a Rue Morgan Blues 1987-ben jelent meg, ahogy a cím is mutatja a korai Blues-hoz nyúlnak vissza, lecsupaszított monoton gitárokkal és hörgős énekbeszéddel.

Kb. 95-ig ez a vonal működött. 96-ban léptek fel Magyarországon először a Biliárd fél tíz nevű helyen emlékezetes koncertet adva, ahol, Michelangelo Russo a szájharmonikás nagyfröccsel itta a tequilát, de egy egész üveggel. 97-ben jött ki Wet dream, itt felerősödik az elektronika és még elszálltabb lebegős betépett anyagok születnek (Chemikal Wedding , Last Frontier stb). Mindez a 2000-es évekre teljesen letisztult formát nyer de megmarad a kisérletező vonal is. Közben Hugo játszik több formációban is: Sepiatoneban Marta Collinaval.

vagy, a Dirtmusicban Chris Eckmannal (the Walkabouts).

2008-ban jelent meg a 53rd State album. Hugo azóta True Spirittel nem adott ki abumot. Szólóban dolgozott, és megalakította a Hugo Race and Fatalists-ot olasz zenészekkel.

…és fellépnek még ugyanakkor, ugyanott, Tod Ckloroxék, ami egy jóismerőseink, barátaink alkotta csapat: ebben a felállásban 2014 óta működik, instrumentális, improvizatív zenét játszanak, super8-as vetítéssel megtámogatva. A zenekarból néhányan immár tíz éve nyomják a jobbnál-jobb zenéket a Tilos Rádió BangBang Radio Show műsorában (páratlan vasárnapok, 15:00 -tól, FM90.3). Tod Cklorox facebook és bandcamp.
Mennyetek elfelé odafele!

Aki legutóbb lemaradt az oaklandi Soft Moon zenekar koncertjéről, vagy ideológiailag helytelenítette a tavaszi időpontot, arra ezen a héten ráragyog a szerencse, hiszen várhatóan hűvös, de azért nem is túl marcona órákat szakíthat magának a budapesti éjszakából.

No, de elvégre pont ilyen a Soft Moon zenéje is. Ha a nyolcvanas évek újromantikusai kétségkívül túl teátrálisak, a Joy Divisiont idéző poszt-punkról pedig mindenkinek a Joy Division jut eszébe, a kísérletezősebb és zajosabb zenekarok meg egyszerűen bocs, de hangulatfüggőek, akkor a Soft Moon tökéletes választás az egész család számára. Ha létezik ilyen, hogy szomszédfiús poszt-punk, akkor Luis Vasquez kiválóan megtestesíti kissé félszeg, de mosolygós habitusával ezt a mondvacsinált műfajt: szép csendben egyébként már a harmadik Soft Moon lemez jelent meg idén Deeper címmel. Nem  sikerült megfejtenem, hogy mit akarhat mondani ez a cím a debütáló lemez fényében kissé szoborszerűen lekerekített új dalokkal, de az egészen biztos, hogy még mindig hangulatos, egyszerre hideg és álmodozó zenéről van szó.

A Soft Moon tagsága az elmúlt öt év során sokat változott Luis személyén kívül, mely egy határozott, de nem kifejezetten összeférhető vezéregyéniséget sejtet a zenekari dinamikában – félreértés ne essék, kifejezetten lelkesedünk az ilyesmiért!

Amikor a Deepert hallgatva az kezd lenni az érzésem, hogy mindegyik szám okés, de talán kissé túl homogén az összkép, akkor leesik, hogy Luis Vasquez bizonyára közérthetőbb felfogásban képzeli el a Soft Moont 2015-ben (ehhez mellesleg már 2010-ben is megtalálta a tökéletes zenekarnevet) és ha erről nagyon hangos és nagyon fülbemászó témákkal akar meggyőzni péntek este, akkor az övé vagyok a legteljesebb mértékig.

Íme egy újabb dal:

Itt mondhatod be, hogy eljössz-e. Október 1-ig olcsóbb!

Nem az a kérdés, hogy kire volt hatással a Melvins, hanem inkább az, hogy kire nem. Rám mondjuk mérsékelten, de azért biztosan ott leszek vasárnap a Melvins második budapesti buliján (Buzzékat ezúttal a Big Business két tagja fogja kiegészíteni, nem pedig Paul Leary és JD Pinkus a Butthole surfersből)!

Szeretni a Melvins proto-stoner-noise stílusa Kurt Cobainnel egy közönségbe tesz, valódi zenebuzi alapfok felvarró a farmerdzsekidre, pacsi rengeteg csúnya, de szellemes, igazi jófej haverral. Oké, ez gusztustalanul hangzik, de ettől még vasárnap tényleg lesz Melvins koncert és nem is kérdés, hogy érdemes-e elmenni rá. Íme 4 további nyomós, de nem teljesen kézenfekvő ok:

1. Vasárnap mégis mi mást lehetne csinálni? Próbálgatni a hajad a tükör előtt, hogy megáll-e úgy, mint Buzz Osborne-nak? Hát biztosan nem fog.  Ő King Buzzo.

2. Fantasztikus idő várható, 20 celsius fok körüli csúcshőmérséklettel, üdítő záporokkal.  ITT tudod visszaigazolni / lementeni az eseményt.

3. Nem mentél el a Szigetre, mert túl drága, nem érdekelnek a headlinerek és különben is azt mondtad, hogy jobban szereted a klubkoncerteket. Itt a kiváló alkalom! Ráadásul ha jegyet váltasz, akkor azt a kínos közhelyet is segítesz megdönteni, hogy a magyarok csak Parov Stelarra, meg hasonló szarokra ad ki pénzt. Legközelebb talán majd a te kedvenc zenekarodat meri leszervezni valaki Budapestre.

4. Fantasztikus társaság várható, vajon befér mindenki…?

Ezt csak így utoljára számozás nélkül teszem ide, de ebből a videóból kiderül, hogy Buzz Osborne és Dale Crover is minimum viccesebb figura a híres Jello Biafranál:

https://www.youtube.com/watch?v=VgTxuOBerOY

On the highly anticipated Wednesday night of the 4th of February, Seattle-based drone metal pioneers Earth are finally playing live in Budapest. The mainly instrumental band is touring with their new album, Primitive and Deadly

the first ever piece of their extensive discography to include vocals by Mark Lanegan and Rabia Shaneen Quazi, however, having seen them live last year in Vienna, I think I can safely say that the those who are more fond of previous albums will not be disappointed either. What to be expected is minimalistic, meditative, and seemingly neverending songs, a signature guitar sound, slow tempos, long sustained notes, and the simply beautiful, country, jazz and folk-inspired guitar melodies of Dylan Carlson.

I sure hope it’s going to be loud as hell, too.

It’s highly recommended to get there in time for the support bands: an exciting noise duo by the name of Black Spirituals, and former Earth-member Don McGreevy, presently contributing to the brilliant experimental psych-folk group Master Musicians of Bukkake.

It’s all happening next Wednesday on A38, get your tickets at the website.

Lydia Lunch, James Johnston and Ian White were back on „the ship” once again, and after last year’s mindblowing Retrovirus gig, I was more than looking forward to what they were going to do this time.

But firstly, let’s talk about derTANZ. It had been a while since I last heard them live, so I didn’t quite know what to expect, but I was definitely more excited about them opening for Lydia Lunch than I was about last year’s support band, and – oh, boy! – they didn’t disappoint. The moment I heard the bass, I knew this was going somewhere. It is the kind of dirty, distorted bass sound that makes you question why most bands even had guitars in the first place, while wondering what Rob Wright might be up to these days, and remembering how much you love Shellac, when a perfectly positioned, close-to-deafening shriek pulls you back into the audience. This by itself should be enough to make me giddy, but when accompanied by tight, syncopated drum work, the result is ecstatic.

Some might call it post-punk, they themselves might call it freepunk, but it’s also the kind of noise rock that has been missing from the Hungarian music scene for so long, and finally, there we have it: a sufficiently dissonant, simple, but heavy rhythm section (too bad the drum groove falls apart a few times) with an interesting addition: Kovács Gábor’s singing. It’s from a completely different musical universe. It starts out deep and haunting, then it turns into a chant (sometimes even reminiscent of Jim Morrison-esque spoken word), then there’s a shrill, a scream, some praiseworthy shouting, and yes, it is more often than not a tad off-key, but it still all fits together fine enough. There’s not a word uttered between songs, only when the last sound of the cacophonic jam session has died off do they announce their name and say good night, so we can all grab a drink and get ready for Big Sexy Noise.

Tovább / Read more »

Shit!, I said, all chips on the table! . Before Swans took the stage, on board the ship at anchor, watching the purplish clouds, we talked or held our breath in reverence, and to get the best night out of sweet smoke, because if there’s a time to tune in – this must it. And let me make this a disclaimer: maybe I was tuned in too much; my shoes smell like a pair of rats; I often badly miss contact at shows where everyone is facing the stage, like an altar; and most relevantly, I hadn’t got into their reunion albums deep enough.

Swans really hurt, ears and heart, by their sheer volume. The ship A38 is famed for its excellent sound, but, strangely, Gira’s sonorities got trapped in the mix – coming loud and clear, but without the depth to his voice. Count crashes to 22 – a lighthook poises! or some such intermission. Huge blocks – a bit short of details -. cold shiny storm of steel, bluesy downcast drudge, and in the center: immediacy. They bared themselves – were hypnotic, to be kind – or focused beyond bias. Earplugs came with entry, but using them would have felt like betrayal.

Levels of experience (and how they lapsed):
shimmering transfusion swept legs, twitched back and back, off with poses at the joints, I was shaking + the sense of being in the moment (but noone really broke loose)-> communal
release and abandon -> surfing, fun in the sun ( more fun fun fun!) -> magic (a few waves) -> [magical] fairy tale (alas,only a few moments of that…you know, mythic reenactment – but maybe I went to the wrong show)

It was great, it was real, it promised rapture, maybe companionship, but I didn’t totally get it.

Back in the streets, I stopped by an old man playing a woodbox guitar and singing just beautifully to it. Bucolic songs,ballads – almost myths. Thank you, Swans! Thank you, Mr Péter Lóczi!