Boriel Mattyees művészi karrierje nem mindennapi módon indult. A 20-as évei elején járó norvég acélgyári munkás egy munkanap alkalmával a déli ebédszünet ideje alatt gépénél, a 455-ös számú sarokpadkázó szerkezetnél maradt és a táskájában becsempészett vörös és kék festékekkel valamint egy újonnan vásárolt Tamil ecsettel groteszk, négyértelmű figurákat festett a gép oldalára. Pár perc múlva az éppen arra haladó műszakvezető figyelt fel az acélgyárban különösnek és meghökkentőnek számító tevékenységre, majd a hirtelen megdöbbenést követően felszólította Borielt, hogy azonnal hagyja abba a gép rongálását.

Mialatt egyre-másra érkeznek hozzám a némi túlzással ismerősnek nevezhető illetők által kezdeményezett megvalósítási javaslatok a Nagy Bomlasztó Tervvel kapcsolatban és miközben ügyet sem vetek ezekre, folyton csak egyetlen gondolattal bántom magamban bomlott elméjű kommunám prominens képviselőit. „Mi lenne ha…”– és itt hangom elcsuklik, tarkómon izzadságcseppek gördülnek végig, libabőrös lesz alkarom, vagyis a vegetatív beidegzésű szőremelő izom megfelelő inger hatására a szőrtüszőt a bőrfelszín felé emeli, a szőrszálat felegyenesíti. Egy fotel menedékébe  rejtve magam, bal vállam fölött kétkedőn hátratekintek a társaságra, akik már roppant izgatottan várják a gondolatmenet folytatását, de nem elégíthetem ki őket, mert ez amolyan maszturbáció, amely tudvalévő, hogy személyes dolog és nem mások élvezetét, hanem csak és kizárólag a sajátomat szolgálja/szolgálhatja. Voltaképpen bölcsebben kellene visszautasítást színlelnem minden ártó vagy annak vélt megnyilvánulással kapcsolatban, mint tette azt egykor Essertz Co’ Patcc csukcsföldi ellehetetlenülő és kéjkotró, kinél nyájasabb és intimebb dehonesztáló kerek e világon (már hogy lenne kerek?) nem sok akadt és aki nem átallotta abbéli meggyőződésében szertefoszlatni művészbarátai felszínes közeledését egy a kamcsatkai félszigeten található Kronot-vulkán lábánál rendezett farsangi orgia idején, miszerint nem rejthető véka alá az undor csak azért, mert nincs alapja. Ahogy ekképpen elmélkedem a szobában lévők egy váratlan pillanatot generálnak és amikor ez létrejön harsány nevetés kíséretében felállnak, kabátjukba bújnak majd magamra hagynak. Egyikük, kinél mindenevőbb és ebből kifolyólag alkalmatlanabb személyt nem sokat ismerek, az ajtóban megáll, hátrafordul és a következőket mondja affektáló stílusban: „ Mégiscsak jobb lett volna, ha…” – és itt hangja elcsuklik, tarkóján izzadságcseppek gördülnek végig, alkarja libabőrös lesz. Legyintek, ő is legyint aztán távozik.

Dórai Buczy (hórihorgas)