A következő oldal a nyugalom és a közízlés megzavarására alkalmas!
Böngészését kizárólag:
látogatóknak ajánljuk!
Ennek tudatában:

Nagyon szomorú, de egy régi ismerősünk, Baptiste már nincs közöttünk.
A kétezertizes évek elején fellépett nálunk a Catholic Spray-vel.

Úgy emlékszem vissza rá mint a félőrült zenésztársaihoz képest visszafogottabb, de nagyon kedves srácra. Amúgy a francia RnR/punk élet igen aktiv tagja volt. Olyan bandákban játszott mint a Pierre & Bastien, a T.I.T.S., a White Ass, a Vicious Brothers. Sokunknak fog hiányozni.

Most, hogy pár héten belül már a második „nagy öreg” dobta fel a talpát, vagyis Lemmy után Bowie is jobb létre szenderült (és itt a jobbon, mint minőségjelzőn van a hangsúly, biztos érted miről pofázok, ha láttál már rákos beteget az utolsó napjaiban kiszenvedni), elnézve az emberek reakcióit, újra felmerül bennem a kérdés:
mi a faszt is sajnálunk össznépileg ennek a két, egyébként kiváló pofa halálán?!
Nem akarok én azzal jönni, hogy jaj, hányan halnak meg naponta a világban, mert hát ugye, nyilván, nem mindenki ír meg élete során egy Ace Of Spades-t, de filozofálni sem áll szándékomban és azzal jönni most, hogy a halálesetek szülte könnyeinket, legtöbb esetben, valójában, mind magunkért, már-már önző, de mindenképpen önsajnáló okból ejtünk, vagyis siratjuk a jövőt amit az elhunyt nélkül kell leélnünk – szóval, tegyük már tisztába végre: ezek a (túlzás nélkül) gigahiperszuper sztárok, akiket (ha szerettünk, ha nem), de a kerekebbnél is kerekebb életet éltek! Lemmy, csak a Motörhead élén 22 darab albumot jegyez, Bowie meg 28-at. Mindketten ott, akkor és úgy élték le az életüket, ahogy azt kölyök korukban megálmodták. Mindketten megkerülhetetlen mérföldkövei voltak, vannak és lesznek az egyetemes pop-kultúrának és még fokozhatnám, de minek? Nagy emberek voltak, ha van kedvenc Lemmy vagy Bowie számod, ha nincs, akkor is fejet hajtasz az előtt amit ezek ketten letettek az asztalra, de komolyan: hagyjuk már ezeket az idióta, szomorú fejeket, meg a kibaszott sajnálkozást! Áldjuk az eget, hogy élhettünk velük egy korban, hogy nem csak képekről ismerhettük őket, hogy inspirálódhattunk általuk, hogy emlékeket, érzéseket kaptunk tőlük, még akkor is ha éppen soha sem láttuk őket élőben. Ha volt utolsó mondatuk a halálos ágyaikon, akkor az biztos, nem úgy kezdődött, hogy „hú de szar egy befejezetlen életem volt”, az fix. Mi se szomorkodjunk, elég ha annyit mondunk magunknak és persze nekik (már ha van kedvünk halott emberkhez beszélni), hogy:
kösz mindent öreg, bazdmeg!
42 évvel Morrison után.

1939 – 2013
Először a Woodstock filmben láttam az öreget.
Utóljára pedig az I’m Not There – Bob Dylan életei című filmben.
(January 21, 1941 – April 22, 2013)
„Az első magyar acid party 1989. szeptember 13-án, Király Tamás underground divattervező születésnapi buliján került megrendezésre. A helyszín az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubja volt, a zenét – kb. 400 meghívott vendég előtt – az amszterdami Roxy két rezidens DJ-je szolgáltatta. Minden addig ismert szórakozási forma kellékeitől eltérő eszköztár: UV-reagens test- és ruhafestékek, füstgép, stroboszkópok tették a partit emlékezetessé a jelenlévők számára. Ez az esemény jelentette a magyar techno-house kultúra 0 óra 00 percét.
Ezt az embert veszítettük ma el.”
(forrás: M.J. facebookja)

Ez a kép 2013. március 19-én készült Párizsban,
Király Tamás jobbra, napszemüvegben.
A ma este megjelent sajtóértesülések szerint,
2013. április 7-én hajnalban ismeretlen elkövető olyan súlyosan bántalmazta Király Tamást Budapest VIII. kerületi otthonában, hogy a 60 éves divattervező a helyszínen életét vesztette. A rendőrök betörésre utaló jeleket nem találtak.
Ha volt valaha Magyarországon olyan divattervező, akit megillet a punk-jelző, akkor az Király Tamás volt.
Béke poraira.
