Most, hogy pár héten belül már a második „nagy öreg” dobta fel a talpát, vagyis Lemmy után Bowie is jobb létre szenderült (és itt a jobbon, mint minőségjelzőn van a hangsúly, biztos érted miről pofázok, ha láttál már rákos beteget az utolsó napjaiban kiszenvedni), elnézve az emberek reakcióit, újra felmerül bennem a kérdés:

mi a faszt is sajnálunk össznépileg ennek a két, egyébként kiváló pofa halálán?!

Nem akarok én azzal jönni, hogy jaj, hányan halnak meg naponta a világban, mert hát ugye, nyilván, nem mindenki ír meg élete során egy Ace Of Spades-t, de filozofálni sem áll szándékomban és azzal jönni most, hogy a halálesetek szülte könnyeinket, legtöbb esetben, valójában, mind magunkért, már-már önző, de mindenképpen önsajnáló okból ejtünk, vagyis siratjuk a jövőt amit az elhunyt nélkül kell leélnünk – szóval, tegyük már tisztába végre: ezek a (túlzás nélkül) gigahiperszuper sztárok, akiket (ha szerettünk, ha nem), de a kerekebbnél is kerekebb életet éltek! Lemmy, csak a Motörhead élén 22 darab albumot jegyez, Bowie meg 28-at. Mindketten ott, akkor és úgy élték le az életüket, ahogy azt kölyök korukban megálmodták. Mindketten megkerülhetetlen mérföldkövei voltak, vannak és lesznek az egyetemes pop-kultúrának és még fokozhatnám, de minek? Nagy emberek voltak, ha van kedvenc Lemmy vagy Bowie számod, ha nincs, akkor is fejet hajtasz az előtt amit ezek ketten letettek az asztalra, de komolyan: hagyjuk már ezeket az idióta, szomorú fejeket, meg a kibaszott sajnálkozást! Áldjuk az eget, hogy élhettünk velük egy korban, hogy nem csak képekről ismerhettük őket, hogy inspirálódhattunk általuk, hogy emlékeket, érzéseket kaptunk tőlük, még akkor is ha éppen soha sem láttuk őket élőben. Ha volt utolsó mondatuk a halálos ágyaikon, akkor az biztos, nem úgy kezdődött, hogy „hú de szar egy befejezetlen életem volt”, az fix. Mi se szomorkodjunk, elég ha annyit mondunk magunknak és persze nekik (már ha van kedvünk halott emberkhez beszélni), hogy:

kösz mindent öreg, bazdmeg!