A következő oldal a nyugalom és a közízlés megzavarására alkalmas!
Böngészését kizárólag:
látogatóknak ajánljuk!
Ennek tudatában:
1986, Pushkin (a town near Saint-Peterburg, Russia): engineer undergraduates have formed a band in order to show the dramatic situations of the everyday life in idiotic manner, and the idiotic situations in too dramatic mode, and it has been named NOM. Now here is a video by the legendary and fabulous group
from their new album Семеро Смертных
Trivia: the man with beard Alexander Liver is a singer of the Grand Théâtre de Genève.
Member of the Grand Theatre de Geneve and the legendary Russian rock band and avant-garde cabaret, NOM, Alexander Liver sings „In the Hall of the Mountain King”
from the opera „Peer Gynt” by Grieg.
Taken from his album Великие исполнители XXI века
pride, greed, lust, envy, gluttony, wrath and sloth
demonstrating by Alexander Liver
member of the Grand Theatre de Geneve and NOM, the Russian rock band and avant-garde cabaret group. They have started a crowdfunding campaign to their new album: Seven Deadly Sins.
“Hi friends! Our 14th studio album will be dedicated to 7 deadly sins of man, created according to our tradition, using the method of dramatization of idiocy and idiotization of dramatic situations. It will be a milestone on the way to get rid of harmful illusions to listeners toward true inner freedom. You will be able to support the release of this album, and now become the owner of it, and a number of bonuses that we have prepared especially for you! Funds are required to pay for studio work.”
A 20th anniversary remake video: Choir of Entertainers by NOM >> Wikipedia
25. évfordulós európai miniturnéjuk utolsó állomása június elsején Budapest volt.
Erről egy órás videó összeállítás:
A Mindennapi Valóság Színháza, délelőtt
kiderül, hogy a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa által a kárpát-medencei ősi magyar gyümölcsfajták megőrzéséért indított mozgalom legfontosabb partnere a katolikus egyház. Annál több püspök egy rakáson csak a pokolban van, mint ahány aláírta a csatlakozást. És mintha más nem is lenne fontos. Mert hiába hirdetik, (természetesen az egyházak után, második helyen) hogy civil szervezetek is csatlakoztak, ha az aláírók között nincs ilyen. Legalábbis tavaly év végén még nem volt. Akkor szüntették meg e hivatal önállóságát, s tagolták be az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalába. Ahol minden bizonnyal semmi kivetnivalót nem találtak a program mottójában: „Ha tudnám is, hogy holnap lesz a világvége, azért ma még ültetnék egy almafácskát.” – hisz nálunk a jól hangzó ostobaságokhoz való ragaszkodás nem csak alapvető jog, de állampolgári kötelesség is.
A Mindennapi Valóság Színháza, délután
piacra mentem, ahol a szokott helyen sör. Ám a megszokott támaszkodópulton egy tábla: Csak a Szendvicsbár vendégei részére! Szendvicsbár? Melyik az? Nahát! Hogy ez? Hát itt én szendvicset még soha nem láttam. Talán az első héten lehetett egy tálcával, de azt is ők ették meg. Nyíregyen volt ilyen a Peti Teázó. Ahol nem lehet tudni volt-e tea, mert soha senki nem kért.
A Mindennapi Valóság Színháza, este
A korai kezdés miatt szegény dieb13 csupán a sörvásárlást festhette alá, majd a Mussurunga hirdetett közgazdasági programot dnb-techno-disco alapra. Aztán jött, amiért a többség jött: a NOM produkciója: fantasztikus, fenomenális, szenzációs és pazar & ha-ra-só, ócseny harasó! – üvöltöztük magunkat rekedtre – mint pár éve Szevasztopolban, amikor csak enni, meg egy kicsit vodkázni ültünk be egy kis tengerparti büfébe, de elszabadult – mer a tavalyi is jó volt, na de ez! Akkor csak négyen jöttek, hát több kellékkel dolgoztak, most hatan voltak, és színházuk szinte teljesen eleszköztelenedett. De azoknak is rendkívül élvezhető volt, akik most látták, hallották őket először. De nekik egy kicsit félreérthető lehetett a látvány, mert a NOM nem ének- és táncegyüttes, tagjai kitűnő zenészek. A színpadon háttérben, a szólisták mögött megbúvó Nyikolaj Guszev szolgáltatta muzsikát ők szerezték és játszották fel. S táncolták el az orosz és az emberi lét kisszerűségét fél 11-ig. Aztán meg ott álltunk szinte üres zsebbel, az év koncertje után, innánk még valamit, de csak ennyi van, a francba, na de, HÉÉ! HÁT MA ARANYPÉNTEK!
Annak a kornak a gyermekei számára Dosztojevszkij és Jeszenyin nem is létezett, nem létezett ikonfestészet és az egész világ festészete, Paszternak és Mandelstam, Cvetajeva és Bulgakov, Platonov és Babel. Ahmatovát csak a zsdanovi beszéd alapján ismertük, mint félig apácát félig szajhát, ugyanitt Zoscsenkó valamilyen félmajom mellé került. Akkori úttörő eszemmel nem volt egészen világos, miért maradtak mindketten életben (az ellenségeknek főbe lövés járna).
Egyszer elmentem a Képzőművészeti Múzeumba a Sztálinnak készült ajándékok kiállítására, egy gyöngy pénztárcára emlékszem, egy kar nélküli nő a lábujjaival varrta ki, meg egy rizsszemecskére vésett Sztálin portréra, mikroszkópon át kellett nézni… Istenem, Istenem! És a dalok a hangszóróból, és a „Krokodil” folyóirat karikatúrái!
Tényleg, most jött el az idő, hogy elcsodálkozzunk, hogy lehet az, hogy mégis sikerült úgy felnőnünk, hogy nem lettünk komplett idióták.
A hitleri és a sztálini modell fő különbsége az, hogy utóbbi abban a tekintetben az egyenlőség társadalma volt, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Sőt, minél feljebb volt valaki, annál nagyobb eséllyel pályázhatott egy jó kis kivégzésre, mert a kudarcokért felelősök mindig megtalálták a felelősöket, ráadásul a 30-as évek elején kitalálták, hogy a társadalmi feszültségeket levezetni és a földi paradicsomot felépíteni legjobban 10 milliók rabszolgamunkájával lehet. Aminek nagyszerűségét egy hivatalban lévő külügyminiszter felesége is megismerhette. A kivégzések és munkatáborozások utolsó nagy intézője Berija belügyminiszter. Hobbijai közé tartozott a nemi erőszak, de vele jobban járt volna a világ, mert Sztálin halála (1953) után, mint egyik örököse és teljhatalom aspiráns hajlott rá, hogy lemondjon Európa keleti feléről, és az ország liberalizációját tervezte. Csak arról feledkezett meg, hogy valamennyi elődjét kivégezték.
Az együttes tagjai már az óvatos reformok idején, a 60-as évek elején születtek, szüleik, illetve egy-egy visszatért elbeszéléséből értesülhettek arról, amiről nem illett beszélni, hisz továbbra is a világ legnagyszerűbb társadalma épült. Amit reformálni? Minek?
Egy könyv a sztálini időkről: Viktor Jerofejev – A jó Sztálin
Írók és egyebek, akik nem úszták meg.
A 20-as évek elején, akinek voltak jogosultságot igazoló papírjai annak jelképes árat vagy éppen semmit nem kellett fizetnie árukért, szolgáltatásokért. Akinek nem voltak, annak horribilis összegbe kerültek ugyanazok, hisz valakinek ki kellett fizetnie az igazolványosok kedvezményét.
Egy könyv az orosz 20-as évekről: Bulgakov – Guruló lakótér