Van egy dal, ami öl.
Az egyetlen magyar világsláger, a Szomorú vasárnap.
Ma van a születésnapja,
csakúgy, mint zeneszerzőjének.

Többek között olyan világsztárok vették lemezre, mint Billie Holiday, Ray Charles, Elvis Costello, Serge Gainsbourg, Sinead O’Connor, Björk vagy a Portishead. És a Schindler listájában, meg a Babylon Berlinben is hallható. A gyilkos dal világhíressé tette, ugyanakkor meg is ölte zeneszerzőjét.

Bár a Szomorú vasárnap már 1933-an megjelent, és népszerű is volt, de csak egy sláger volt a sok közül. Egészen 1935. november 3-ig. Ezen a vasárnap történt az öngyilkosság, mely földkörüli pályára állította.

Lédig László 23 éves pénzügyminisztériumi tisztviselő este kilenc óra tájban megvacsorázott, majd azt mondta szüleinek: – Nemsokára visszajövök – és elment. Egy ismerőse még látta az Örömvölgy utcában, két csokor ibolyát vitt a kezében. Búcsúleveleit egy Keleti Pályaudvar melletti kávéházban írta meg. Az egyiket Gödöllői Vidák József cigányprímásnak címezte, akit arra kért, hogy a temetésén még egyszer utoljára húzza el neki kedvenc nótáját. Még csapott egy kört az éjszakában, közben két mulató között egy taxiban mellbe lőtte magát. Zsebében egy rendőrségnek címzett levél mellett egy lány fényképét és egy vers szövegét találták:

Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával
Álmokat kergető vasárnap délelőtt
Bánatom hintaja nélküled visszajött
Azóta szomorú mindig a vasárnap
Könny csak az italom kenyerem a bánat…

Szomorú vasárnap

Utolsó vasárnap kedvesem gyere el
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel
Akkor is virág vár, virág és – koporsó
Virágos fák alatt utam az utolsó
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak
Ne félj a szememtől holtan is áldalak…

Utolsó vasárnap

A verset egy Jávor László nevű újságíró írta szerelmi bánatában, s a kor egyik ismert dalszerzőjét, a kocsmai zongoristaként dolgozó Seress Rezsőt kérte meg, szerezzen hozzá zenét. Amiről Seress később ezt nyilatkozta: „Amikor a dalt komponáltam nagyon el voltam keseredve. Minden bánatomat belevittem a melódiába. A szívemből téptem ki annak tragédiás szomorúságát, mely egyezik az életuntak hangulatával, mintegy aláfesti azt.” S ezekkel a szomorú vasárnapos életuntakkal hirtelen tele lettek az újságok, mert Lédig esete felszínre hozta, hogy ő már a dal ötödik áldozata. Nem sokkal korábban egy táncosnő, egy cselédlány és egy asztalossegéd vetett véget életének, egy főszolgabírónak pedig meghasadt a szíve a dal hangjaira. S mind vasárnap történt. És a sorozat folytatódott. A külföldi lapok azonnal felkapták a hírt, az áldozatok fényképét is közölték:

Csak azt nem tudta senki, miért ölte meg magát a jobb alsó sarokban látható Lédig, akinek utolsó napjaiban teljesen megváltozott a viselkedése. Zavaros válaszokat adott. Célzásokat tett arra, hogy nemsokára történni fog vele valami, aminek magyarázatát senki sem fogja tudni. Nem is derült ki sokáig semmi, csak annyi volt bizonyos, hogy állandóan a Szomorú vasárnapot húzatta a cigánnyal.

Tavasz lett, a dalból meg sorozatgyilkos világsláger, mire kiderült. A magyarázatot a Vörös Béka vendéglő étlapja adta meg. Erre írta Lédig igazi búcsúlevelét. Egy barátja találta meg holmijai között. A gyorsírással írt jegyzeteket írásszakértő segítségével fejtették meg. Szó van ebben egy fiatal úrileányról, akinek nevét senki sem ismerte Lédig barátai közül, csak annyit tudtak, hogy a fiú nagyon szerelmes valakibe. Az étlap szélén volt a leány neve és lakcíme. A detektívek elmentek a címre, ahol egy nagyon szép, tizenhét éves leányt találtak egy magas rangú tisztviselő otthonában. Amikor közölték, hogy milyen ügyben akarnak beszélni vele, eszméletlenül összeesett. Napokig tartott míg végre olyan idegállapotba került, hogy elmondhatta, mit tud Lédig László haláláról.

– Egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele – kezdte. Már a második randevún szerelmet vallott és megkérte a kezem. Azt mondta, nem tud élni nélkülem. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy túl fiatalok vagyunk még hozzá, és én különben sem szeretem még őt annyira, majd talán később. Kértem, legyen türelmes. De Laci türelmetlenkedett, minden nap idegesebb, nyugtalanabb lett. Sokat beszélt a halálról. Öngyilkos leszek maga miatt – mondta, de én csak nevettem. Nem lehetett komolyan venni azt, amit mond. Azon az este itt volt nálunk. Megint nagyon ideges volt. Azt mondta, majd olvasni fogok róla a lapokban. Másnap levelet kaptam tőle. A búcsúlevele volt. A Szomorú vasárnap soraival fejeződött be: Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak… Ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Kétségbeesetten rohantam le az utcára egy újságért. Benne volt halálhíre. Napokig ideglázban feküdtem otthon. Arra gondoltam, ha kiderül, hogy nekem valami közöm van a halálához, akkor levetem magam az emeletről.

Ahogy azt Seress Rezső 1968. január 6-án megcselekedte. Élete utolsó időszakában mindennap órákon át a dal különféle verzióit hallgatta, míg végül kiugrott az ablakon.

Állítólag a dallam az, ami öngyilkosságra hangol. Egy ősi, démoni melódia. Ilyenek valamikor a hétköznapi élet részei voltak e vad Duna-völgyi népnél. Feledésbe merültek, de időnként fel-fel bukkannak, természetesen a legvénebb prímások hegedűin. Némelyik gyilkosságra, ámokfutásra, önpusztításra késztet. Egy ilyen jött elő a kis Seressből: