Zéman Jóska az évtized punk-életének közismert fi­gurája volt. Jómagam 1986-ban ismertem meg személyesen a Vörösmarty-téren.

Valami sajtfélét fogyasztott – tele volt vele a szája -, s kedélyesen odament az ijedten hátráló turistákhoz – akik már Zéman rettenetes látványától is majd frászt kaptak -, majd arcukba köpködte a félig megrágott darabokat, és kedvesen így szólt hozzájuk:

– Na, mi van? Kell sajt? A kurva anyádat nézel? – Hát, ő a Zéman – súgták halkan ismerőseim.

Zéman Jóska – a Francia Béla és Horthy féle nemes tra­díciók eme büszke folytatója – annyira közismert volt, annyira szerette mindenki, hogy még a rendőrök is név szerint ismerték, és harsány üdvrivalgással fogadták ha ta­lálkoztak vele, majd sugárzó arccal kisérték be az őrszobára.

Iskolába, munkahelyre nemigen járt, de mivel azért valamivel neki is agyon kellett ütnie az időt, pajtásaival gyak­ran felkerekedett, s elindultak, hogy felgyújtsanak valami kö­zeli raktárépületet.

Akciójuk gyakran járt sikerrel, s ilyenkor nyílt, ártat­lan tekintettel bámultak a vörösen izzó lángokba. No, de nem lehetett rájuk haragudni.

Szóval ez a Zéman, amikor éppen ráért s nem kötötték le bokros teendői – ivás, késelés, gyújtogatás – vagy amikor nem ült éppen börtönben, fölös idejében a Lenin Körút ne­ve zenekarban fejtette ki áldásos tevékenységét.